7. Igaz vagy hamis

Los Angeles, 2018. június 13.

A Kitaszítottak főhadiszállásán viszonylagos csend uralkodott. Stephanie a konyhaként funkcionáló helyiségben készített valami reggelit, Hank pedig a korábban zsákmányolt plazmafegyverekkel volt elfoglalva. Pete és Frank a csatornába mentek járőrözni. Stephanie nekik készítette az ételt.

Hamarosan itt lesznek.

Nagyon remélte, hogy nem téved. Nem volt semmi különösebb dolga, ezért is kezdett neki a reggeli készítésnek. A művelet két konzerv kibontásából és felmelegítéséből állt. Éppen a másodikkal volt elfoglalva, amikor három erőteljes csattanást hallott a bejárat felől.

Ezek a fiúk lesznek…

A lány azonnal felpattant, és sebes léptekkel megindult a csörlő felé. A lent álldogálók türelmesen várták, hogy, az ajtó leereszkedjen, majd egyikük rögtön felmászott.

– Szia bébi, mizújs itta föld alatt?

– Mondtam már neked, Pete, hogy ne bébizz! Inkább menj, edd meg a konzervet! Ott van az asztalon.

– Már megbocsáss kedves, de talán előbb segítenék feljuttatni ide az új Westinghouse-urakat. – Pete idétlenül vigyorgott, miközben látszott rajta, hogy nagyon elégedett magával.

– Már megint kiborgokkal találkoztatok?

– Figyelj, bébi, ezt majd inkább akkor beszéljük meg, ha a többiek is felértek.

– Miféle többiek?

– Mondom, később!

Stephanie sarkon fordult, és sértődötten elsietett.

Pete felemelte a Westinghouse-t, majd segített feljutni Franknek és egy idegennek is. Miután felhúzták az ajtót, mindhárman a konyha felé vették az irányt.

– Szervusz, Hank. Hoztunk neked egy kis meglepetést – Frank Hank asztalára helyezte az új szerzeményt –, ha már úgyis benne vagy a témában.

– Ez aztán az igen, fiam!

– De mielőtt nekikezdenél, lenne egy kis megbeszélés a konyhában. Új társra akadtunk…

Hank felállt, és követte Franket.

A konyha elég tágas volt ahhoz, hogy valamennyien beférjenek. Ezt kihasználva körbeülték a középen álló asztalt, és kíváncsian nézték az új jövevényt.

Az idegen harminc körüli, jó kiállású férfi volt A nagy többséggel ellentétben nem tűnt alultápláltnak, ugyanakkor eléggé izmos volt.

– Akkor azt hiszem, hogy kezdeném a bemutatkozást. A nevem Jackson O'Conell, programozó vagyok. Terepen voltam a csapatommal, de egy V-12-es becserkészőkkel és Halálosztókkal vívott csata után egyedül találtam magam…

– Mi az a V-12-es? – Stephanie gyermeki kérdése kicsit meglepte a mesélőt, aki gyorsan körbepillantott a jelenlévőkön, de az arckifejezések alapján úgy tűnt, ő az egyetlen, aki ismeri a megnevezést.

– Tudjátok, mi a kódokat használjuk a bázison. V-12 egyenlő Ezüsthernyó. – Körben mindenki bólintott.

– És miért hoztatok ide egy idegent a bázisra? Akármi is lehet… – ráncolta a szemöldökét Hank.

– Nyugi, papa, száz százalékos bizonyítékunk van rá, hogy ő is közülünk való! – felelt Frank. – Nem vagyunk hülyék, hogy csak úgy ide cipeljük! Egyébként meg mi ütött mindenkibe, hogy mindenki idióta kísértethistóriák miatt retteg? Ti tényleg hisztek a mesékben? – Bár nem mondott konkrétumot, mindenki tudta, miféle szóbeszédről beszél. – De, még egyszer mondom, ez a lény itt hús vér ember, erről megbizonyosodtunk. – Kaján vigyor zárta a beszédet.

– És mégis hogyan? – akadékoskodott Hank.

– Perverz állatnak fogtok hinni, de… ugye az embernek van egy olyan része, amit kizárt, hogy gépek lemásolhatnak… – Jókedvű kacagás futott végig a társaságon, csak Hank maradt komoly.

– Nem tudhatjuk, hogy ez elég-e…

– Hát épp ez az! – csattant fel Pete is. – Senki sem tud róluk, senki sem látott még olyat, senkinek fogalma sincs róla, hogy léteznek-e egyáltalán! – Akkor egyáltalán miért aggódunk, vagy hogyan akarunk teljes bizonyosságot? Ez a történet csak egy szaros délibáb!

Kis ideig némaság fogadta az elhangzottakat, majd Hank kérdezett tovább.

– És mi volt a tulajdonképpeni küldetésetek? – türelmetlenül várta a választ.

O'Conell arca nem árult el semmilyen érzelmet.

– Azt hiszem említettem már, hogy titkos…

– És hol találkoztál a járőreinkkel? – Stephanie kicsit cinikusan ejtette ki az utolsó szót.

– A társaim halála után úgy döntöttem – teljesen közömbösen beszélt –, hogy megkeresem a legközelebbi bázist. Útközben az egyik házban megpihentem, és észrevettem Pete-t és Franket. Aztán ide jöttünk…

– Ne szerénykedj, O'Conell! – Pete csibészesen társa hátára csapott, de az meg sem rezdült az ütésre. – Tudjátok, idefelé jövet ez a sasszem rohadt messziről kiszúrt két T-700-ast. Utána hárman bekerítettük őket, és adtunk az arcuknak. Azok a szarládák még vissza se lőttek, úgy megleptük őket!

– Akkor miért csak egy plazmavetőt hoztatok?

– Figyelj, öreg, a másikat is elhoztam volna, ha az a szar nem robban fel! – Pete látszólag mérgesen csattant fel Hank kérdésére, de társai tudták, hogy ez nem igaz. Állandóan heveskedett, de rendszerint nem gondolta komolyan.

– Ó, milyen hülye is vagyok! O'Conell, a hölgy ott Stephanie, az öreg pedig Hank bácsi.

– Örvendek – vetette oda Hank, de lerítt róla, hogy az ellenkezőjét gondolja. Mindenesetre nem eresztette le maga mellől az M-16-ost, és végig szemmel tartotta a társaságot, amíg beszélgettek.

A csevely hosszabbra nyúlt, mint gondolták volna. O'Conell nem volt túl beszédes, de azért kiderült – legalábbis a Kitaszítottakat meggyőzte róla –, hogy társai elvesztése mély nyomot hagyott benne, és igazán érzékeny, de határozott és udvarias férfiú.

A kezdeti feszült hangulat hamar elillant, aztán megeredt a jelenlévők nyelve. Különösen Pete hangoztatta különféle képzelt vagy valós hőstetteit, O'Conell inkább Stephanie meséi iránt érdeklődött, és a lány szemében is valami buja tűz csillogott, amikor a jóképű férfira nézett. Jó ideje volt már a kis társaság része, és bár vágyott az ölelésre, eleddig nem talált olyan férfit, akivel szívesen együtt töltött volna egy éjszakát. Johnson néha próbálkozott nála, de ő nem igazán volt az esete. Most viszont egy izmos, magas, jóképű férfi csöppent közéjük, aki ráadásul udvarias, és néha gyermekien határozatlan. Stephanie érezte, ahogy megdobban a szíve… Talán vége az átmeneti szüzességnek, gondolta kacéran.

A társaság nemsokára feloszlott. Frank és Hank a plazmavetők átalakításán dolgoztak, Pete pedig lepihent.

Stephanie és O'Conell kettesben maradtak.

– Szóval azt mondod, te nem vagy igazi kitaszított? – kérdezte O'Conell Stephanie-tól.

– Nem. Önszántamból hagytam el a bázist. A többiek nem igazán fogadtak be. Szerintem féltékenyek voltak…

Stephanie valóban ritka szép volt. Az Ítélet Napja után a nők külseje mindinkább háttérbe szorult. Az új világhoz alkalmazkodva az utódlétrehozási képességek számítottak A külső sokadrangú tényezővé lépett vissza. Stephanie egyike volt azoknak a nőknek, akik ezekben a sanyarú időkben is megőrizték szépségüket. Ha a huszadik században élt volna, minden bizonnyal egy, az egész világ által bálványozott szupermodell lett volna. De a bázison a szépség megkeserítette az életét. A férfiak rendkívül kedvelték, számtalan hódolója akadt, akik bizony néha túlmentek a jó ízlés határán. A nők viszont éppen a külseje miatt gyűlölték. Végül úgy döntött, mindannyiuknak az lesz a legjobb, ha távozik. Bizonyára hamarosan meghalt volna, de…

– …akkor megpillantottam Martint, aki éppen őrjáratozott. Ő pedig, ugyanúgy, mint téged Pete, idevezetett. Azóta velük élek.

– Azt el kell ismernem, a társnőid féltékenysége nem volt alaptalan…

Stephanie kacéran mosolygott. Igazán elragadó volt. Tetszett neki a férfi bókja, és ami azt illeti, maga a férfi is.

– Mesélj nekem a bázisról! – kérte O'Conell.

– Hmm, semmi különös, ugyanolyan, mint bármelyik, mint például az, ahonnan te is jöttél. Mit mondtál, honnan is?

– A központból. John Connor vezetése alá tartozom.

– John Connor? Az igazi John Connor? A hős, az őrangyalunk? Ő a parancsnokod?

A lány hirtelen lelkesedése megzavarta a férfit, ezért nem válaszolt, csak gépiesen bólintott.

– Hihetetlen! Akkor te biztosan fontos ember lehetsz, igazi hős, és a küldetésed is biztosan…

– Mondtam már, hogy titkos. Egyébként nem is túl fontos.

– Jól van. Bocsánat – mondta Stephanie, és zavartan beharapta alsó ajkát.

– Azt hiszem, ebből a társaságból te vagy a legértékesebb. Segítenél nekem?

– Természetesen.

– Vezess el a bázisra! El kell jutnom oda. Sürgős. – A férfi hangjából hirtelen minden érzelem eltűnt.

A nő megrázta a fejét.

– Nem megy. Közülünk senki nem térhet vissza.

– Még te sem? – kérdezte O'Conell cinikusan.

– Talán – gondolkozott félhangosan a lány, és kicsit zavartan hozzátette: – De majd csak holnap reggel. Estére jobb ötletem van…

O'Conell hajthatatlannak tűnt.

– Ma kell eljutnom a bázisra! Ne szólj róla senkinek! – A férfi arca megint kifürkészhetetlenné vált. Olyan kérlelhetetlen elszántsággal nézett a lányra, hogy az meg sem próbált ellenállni.

– Rendben – hajtotta le a fejét megadóan. – Este, amikor a többiek elaludtak, indulunk.